Az utóbbi években két olyan monográfia is napvilágot látott, amely a 19. század második felétől a 20. század első feléig lezajló poétikatörténeti változásokat média- és kultúrtörténeti kontextusok hatásviszonyaiban tette elgondolhatóvá. Konkoly Dániel például a hangot reprodukáló technikai eszközök és a lírai hang konstellációit vizsgálja a 20. század első harmadának magyar költészetében, míg Hegedűs Máté Áttűnések. Technikai médiumok a századforduló rövidprózájában című, 2025-ben megjelent kötete a technikai médiumok a századforduló magyar rövidprózájára kifejtett hatásait helyezi fókuszba. Mind a két monográfia számot vet azzal is, hogy az irodalmi szöveg történeti helyzetének vizsgálata sosem függetleníthető azoktól a csatornáktól, diskurzusoktól, színterektől, amelyek egy adott kor számára ennek a helyzetnek a tapasztalatát hozzáférhetővé tették.
Hegedűs Máté kötete éppen ezért a hang, hallás, látás rögzítését, kiterjesztését lehetővé tevő technikai médiumok elbeszéléskarakterére vonatkozó retorikai és poétikai sajátosságait szoros kapcsolatban vizsgálja a tudományos szövegek és sajtóbeszámolók a technomediális környezet változásaira adott reflexióival. A kötet tehát „az írott nyelvi dokumentumokat egymás mellé helyezve tesz kísérletet a kor diskurzusrendszerének kirajzolására” (9.). Mint látni fogjuk, így kaphatunk választ többek között arra a kérdésre is, hogy
a rövidprózai szöveg miként vezette át a kor írástudóit az olvasásból a nézésbe,
valamint, hogy a kor megváltozott technikai és társadalmi közegében miként válhatott vezető műfajjá a novella. A kötet ezen módszertani tulajdonsága miatt a következőkben az első, A kora modernség technikai és mediális tapasztalatai című fejezet belátásait a monográfia második nagy egységével, a rövidprózai szövegek elemzéseivel összefüggésben fogom tárgyalni.
Az első fejezet Nagyvárosi idegesség című alfejezete a modern nagyváros környezetét olyan történeti alapfeltételként határozza meg, amelyben az új technikai eszközök, valamint technikai médiumok a mindennapi léttapasztalat elengedhetetlen részeivé válthattak, hiszen „azok akik frissen érkeztek a városba, gyakran már az oda vezető út során ráhangolódhattak a felfokozott idegéletre. Különösen amennyiben az út során megtapasztalták azt, amit minden nagyváros is nyújtani tud: az új idő- és tértapasztalatot.” (31.)
A közvilágítás megjelenése hozzájárult az aktív és passzív napszakokba vetett hit felborulásához,
a kávé és cigaretta fogyasztása pedig fokozta a városlakók megváltozott idegélethez való alkalmazkodókészségét. A fejezet érdekessége, hogy a századeleji idegességtapasztalatot tematizáló sajtóorgánumokat és a nagyvárosi élet mozgalmasságára, társadalmi és technikai kihívásaira rácsodálkozó karaktertípusokat Ferenczi Sándor, Sigmund Freud, illetve Georg Simmel vonatkozó értekezéseit becsatlakoztatva tárgyalja. A technikai környezet az egyén belső világára gyakorolt hatásának kulturális és pszichológiai kontextusai így lehetnek képesek megalapozni a könyv második felében olvasható elemzések kultúrtörténeti hátterét.
Kálnoki Izidor Apa és fia című novellájában például az ifjabb Moldova Gergely szemantikai alapon értelmezi a vonat ritmikus kattogását,
hiszen levelében erre a zajra vetíti rá nyugtalan gondolatait. Gozsdu Elek Nirvána és Spleen című novelláinak elemzéséből megtudjuk, hogy a külső ingerek szereplőket érintő, emlékezésfolyamatokat előidéző hatásfoka az elbeszélő külső nézőpontja révén képes elkülönülni a városi környezet hétköznapi valóságától.
A Nirvana című novellában a gróf az utcára lépve hallucinál, a zöld függöny látványa fájdalmat okoz számára,
az egész novellán végigvonuló óra motívuma pedig az öngyilkosságra készülő főszereplő szorongását és halálvágyát egyszerre fejezi ki. A médiumok befogadásának terei című alfejezet megtartva a gondolatmenet induktív szerveződését
a művelődés legfontosabb társadalmi tereinek, a kávéháznak, a színháznak és a mozinak a kapcsolatrendszerét vizsgálja
századfordulós cikkek segítségével: „Az új kulturális és társadalmi tér, a mozgókép-színház komoly konkurenciát jelentett az irodalom előállításának korábbi terei, például a kávéházak, valamint a színház számára.” (40.) Az Élet, A Hét és a Pesti Napló számaiban megjelent sajtóbeszámolók elemzése arról győzhet meg bennünket, hogy a sajtónyilvánosság diszkurzív szerepe aktívan alakította az új művészeti formáról és annak a kulturális térben betöltött szerepéről való gondolkodás történeti kereteit.
Az elemzések szerint a sajtó segít a mozit más médiumok és színterek viszonyában elhelyezni (mozi és színház), a mozgókép-színház társadalmi bázisára kifejtett hatásélményt a belépődíj életformára gyakorolt hatása által teszi megragadhatóvá (vetített történet és életmód), a tudományos és technológiai fejlődést pedig a technikai eszközökhöz való viszonyunk tükreként írja le (látás és fejlesztés). Ambrus Zoltán Mozi Bandi című művében
a diákság nyelvi regiszterének ábrázolásával szerette volna a fiatalság számára hozzáférhetővé tenni az irodalmat.
Az elbeszélő nemcsak a mozivetítések történetét és az aktuális filmes toposzokat mutatja be, hanem azt is, ahogyan mindezt a szereplők megbeszélik egymás között. Ennek eredményeként történhetett meg, hogy az egyik főszereplő, Csipisz szokatlan álmot látott, amelyben keveredtek barátja, Bika meséi, valamint „a moziban látott képek és az iskolai történések” (157.). Ahogyan a médiumok befogadásának terei a nagyvárosi léttapasztalattal szerves egységet alkotnak, úgy
az új technikai médiumok és azok befogadásának helyei is merőben új kulturális gyakorlatok szervezőjévé képesek alakítani az írás médiumát.
Így a szerző olyan eljárásokat vizsgál, amelyek arra hivatottak, hogy „az írás mint üzenethordozó révén párbeszédbe lépjenek annak befogadójával legyen az tudatos olvasó vagy városi kószáló” (71.). Mindez pedig az írás externalizációja révén történhet meg, hiszen
a képaláírás, reklám, plakát, telegram és írógép addig nem látott mértékben és kontextusokban kezdte el felváltani az egyén személyes írásjegyeit,
sőt a szubjektumát közvetítő kézírást. Kálnoki Izidor Apa és fia című elbeszélésében például a különböző térben lévő szereplőket a telegráfon keresztüli kommunikáció köti össze, hiszen „[a] telegráf üzenetnek köszönhetően a két írás külalakja egymással azonossá vált, így nem különböztette meg az információt a kézírás személyességét kifejező egyedisége” (217.). A fejezet egyik legsajátosabb szakasza, ahol a szerző a némafilmvetítéseket kísérő képaláírások olvasásának eseményét a kultúrtechnikák használatának egyik kiemelten fontos tereként értelmezi, hiszen „az esztétikai nevelés, az ízlésfejlesztés és a szemléltető oktatás hatása feltételezhetően kimondatlanul is magasabb, irodalmi igényeket ültetett a fiatalságba, így azok a filmvetítésektől egyre inkább történetet vártak a látványosság helyett” (79.). A levelezések hagyományos formája és a távirat által biztosított monetarizált karakterlimit közötti feszültség, a távírónők üzenetet közvetítő szerepe, Szomaházy István, Kosztolányi Dezső vagy éppen Gárdonyi Géza az írógép írásfolyamatra gyakorolt hatásáról szóló sajtóban megjelent értekezései mind az írás megváltozott kulturális szerepéről tudósítanak.
A megmozduló kép és az Élő hang című fejezetek már sokkal inkább a történet elbeszélhetőségének technikai médiumok által meghatározott lehetőségfeltételeit tárgyalják, hiszen „az 1910-es évekre […] egyre gyakoribb és egyre szorosabb kapcsolatba került az irodalom a filmmel.” (100.) Ennek a folyamatnak a kezdetét kétségkívül az jelzi, hogy a századfordulón a fényképezés folyamatszerűsége az elbeszélésen keresztül volt képes „mozgóképszerű illúziók hatását kelteni” (94.) az olvasóban. Mindez többek között a rendezői instrukciók mintájára elgondolt narrációban, a dialógusokban, illetve a filmtechnikákat (vágás, pásztázás) felelevenítő fokalizációban ölt testet.
Kosztolányi Dezső Tizenhárom gonosz kislány című novellájában az elbeszélő egészében szemléli és közvetíti az eseményeket,
illetve instrukciókat ad a szereplők cselekedeteihez: „a férfi például úgy kap a szívéhez, ahogyan rossz színészek szokták, de (rendezői utasításra) azt megindítóan teszi” (248.). Ahogyan a film hatott az irodalmi mű jelentésszerkezetére, úgy az irodalom is hatott a film technikai kivitelezésére.
Gárdonya Géza Ali rózsáskertje című novellája a harmadik magyar irodalmi műből készült filmadaptáció.
Az elemzés azért is izgalmas, mivel a film megsemmisülése miatt korabeli beszámolók, fényképes dokumentációk és a novella összevetése révén értelmezi az alkalmazott eljárásokat. Az elemzésből megtudhatjuk, hogy a rendezők egyfelől „kihagyták a megfilmesítésből azokat a szövegrészeket, amelyek megmutatása nehézséget jelenthetett volna, másfelől megfigyelhető benne […] a mozis technika idomítása a történet elbeszéléséhez […]” (170.). Mindezzel összefüggésben, habár a szerző következtetése alapján kevésbé akkora mértékben, mint a mozgókép esetében, egyre több olyan írás jelent meg a sajtó hasábjain, amely
a telefonbeszélgetés szituáltságát és élőbeszéd-jellegét ültette át az írott párbeszédekbe.
Ilyen az 1894-ben A Hét egyik számában megjelent A telefon című monológ is, ahol az olvasó az egyik beszélő nézőpontját kiegészítve férhet hozzá a történet egészéhez. Szomaházy István 1891-ben megjelent A mennyei iroda című novellájának elemzése arra mutat rá, hogy a technikai eszközök poétikai beágyazottságát a mindennapok tapasztalatának színrevitele is rögzítheti. A novellában a főszereplő álmában megjelenő angyalok telefonon kommunikálnak, viszont még nem az élet filmjét, hanem az élet történetét írják bele a nagy könyvbe, illetve az írógép helyett lúdpennával jegyzik fel az imák számát.
Kosztolányi Dezső 1912-ben megjelent A telefon című novellájában a telefon már sokkal meghatározóbb poétikai szervezőelvként működik a főhős valóságtapasztalatának megképzésében. A főszereplő Benedek írásfolyamatát rendre megzavarja a telefon csörgése. Szokatlan, de Gozsdu Elek és Justh Zsigmond novellái felől nézve nem idegen „a főhős ideggyengesége, érzékenysége a zajokra: »Felpattant a székéről. Sose bántotta ennyire a zaj.«” (262-263.) Pont az írásfolyamattal előrehaladó kimerültség lesz a feltétele annak, hogy
a főhős vöröslő szemekkel az egyre növekvő telefon árnyékára lesz figyelmes, amelynek zsinórjai óriási kígyókhoz és belekhez hasonulnak
(„Látta, hogy ez a csodaszörny él.” [263.]). A rend csak azután állhatott helyre, hogy Benedek vadul elpusztította a készüléket. Miután ez megtörtént „az íróasztalon aludt el, önmagát a régi lejegyzőrendszer, a nyomtatott sajtó lapjaiba csomagolva, mintegy élő költeménnyé téve önmagát […]” (264.). A Medializált halál című fejezet számos példán keresztül teszi bizonyossá, hogy
az új technikai médiumok közvetítéstapasztalata az élet és halál elgondolhatóvá tételét is képes volt szervezni
összefüggésben a szubjektum világban elfoglalt helyének megváltozásával. A szenzáció és nyereség érdekében a filmrendezők és a hírnévre vágyó színészek, a legveszélyesebb valósághelyzetek megteremtésétől sem riadtak vissza. Irodalomtörténeti szempontból mégis
a legbeszédesebbek azok a beszámolók, tárcák, amelyek a mozi valóságot tükröző voltát helyezik előtérbe.
Ilyen a Délmagyarország 1911. decemberi számában megjelent párizsi színésznőről szóló történet is, amely szerint a színésznő, miután saját karakterének öngyilkosságát viszontlátta a mozivásznon, menten elájult. Egy Kosztolányi-tárca elbeszélője szerint pedig „a régi romantikusok, akik egy képbe vagy szoborba szerettek bele, egytől egyig tragikusak voltak, míg aki egy filmbe szeret bele, az már-már boldog szerelmes”. Hasonló eseményt írt le Heltai Jenő Mozi-dráma című novellája is, amelyben
a cselekményt a mozi és a film világát összeegyeztetni nem tudó szereplő története alkotja.
A főszereplő öngyilkosságot fontolgat, de mikor betér egy közeli moziba, beleszeret a vásznon látott amerikai filmszínésznőbe, majd felkeresi őt Amerikában. Kálnoki Izidor a Kapitány történetei című novellaciklusában található A minden csak megszokás című kisnovella, amelyben egy festő véletlenül lefényképezett egy fiatal lányt. A piktor habár összeházasodik végül a hölggyel, mégis Itáliába szökik azért, hogy az eszményi kép mellett öregedő valós szubjektum ne jelentsen veszélyt a kép tökéletességére. A leválaszthatóság, az arc képen való megörökítése így lesz mindennek biztosítéka.
Ahogyan ezt az elemzések szervezése is világossá teszi, fontos látnunk, hogy a fénykép és a mozgókép tapasztalatai szoros kapcsolatban állnak a tükör koramodern elbeszélésekben betöltött szerepével, hiszen „számos 19. századi novellában megfigyelhető a tükrök, tükröződés és a hasonmások kitüntetett szerepe” (201.). Kóbor Tamás Tükör-őrület, valamint Vajda Ernő A tükör lelke című novellájában, hasonlóan sok más korabeli némafilmhez, az elbeszéléstechnikák arra a kérdésre keresik a választ, hogy az „idegen hangok és mozgóképek között ki és mikor tekinthető az eredetinek és ezt hogyan detektáljuk?” (229.). Látható, hogy
Hegedűs Máté monográfiája több hatástörténeti szempontból is kardinális prózapoétikai eljárást vizsgál,
melyek történeti lehetőségfeltételeit a technikai médiumok hétköznapi és kulturális életben betöltött szerepének vizsgálata által jelöli ki. A sajtóanyagok és irodalmi művek együttes vizsgálata olyan átmeneti műfajú szövegekkel mint a mozi-dráma, moziparódia, filmterv-novella, forgatókönyv segítettek nyomon követni a technikai médiumok és az irodalom sokszínű viszonyrendszerének század eleji alakulástörténetét. Ennek köszönhetően
a kötet valóban képes rámutatni az idegesség, a technikai tapasztalat és az irodalmi narráció közötti határátlépésekre,
hiszen a legtöbb poétikai változás elemzése esetében ezek az összefüggések biztosították a novella mediális és műfaji helyzetének és narrációs lehetőségeinek megértését. A monográfia borítóján látható telefon és írógép grafikai kombinációja szemléletesen prezentálja az irodalmi szöveg összetett történeti szerepét.
Hegedűs Máté: Áttűnések. Technikai médiumok a századforduló magyar rövidprózájában, Fiatal Írók Szövetsége, 2025.
Fotók: Hegedűs Máté
